„Mindig van egy akadékoskodó” - A 12 dühös emberről…

A rengeteg választási lehetőség közül, sokat felsorolhatnék, de mégsem jut eszembe más, csak az empátia, amit a filmben szereplő színészek magas fokú precizitással képesek visszaadni. Az első benyomást egy nap elteltével követte a másik, mert újra kellett értelmeznem a „filmet”, mint fogalmat.

Az alaptörténet az ’50-es évek Amerikájába kalauzol minket. Egy bírósági ügyben kiválasztanak tizenkettő, bőrszínében megegyező, és életciklusaikban alig eltérő, kifejezetten férfi karaktert, akiknek az a szerepük, hogy esküdtként vállaljanak szerepet, egy 18 éves srác ügyében (a fiú a bűncselekmény napján vásárolt rugósbicskával, mellbe szúrja az apját).

A kis terembe bezsúfolt 12 embert terheli a felelősség, hogy a vádlott, milyen büntetést kapjon. A gyilkosságért akasztás, vagy még pontosabban villamos szék járna. Ahogy a film egyre jobban kibontakozik, az ember úgy gondolhatja, hogy a színészek túldramatizálják a játékukat, viszont felhívnám a figyelmet arra a két pillérre, ami segít eligazodni abban, hogy teljes valójában értékelhessük a látottakat.  Az első az empátia, a második a kezdődő élet eltiprása, vagy kibontakozni hagyása közötti dilemma.

Gondolj bele, hogy a teljesen hétköznapi beosztásodból, legyél akár egy hétköznapi ember átlagos munkabeosztással, vagy középvezető egy cégnél, esetleg főfőnök egy multi vállalatnál, a te kezedben van egy ember sorsa. Véleményem szerint nem sokan jelentkeznének erre a feladatra, és még kevesebben alkalmasak arra, hogy helyesen értékeljék mit is jelent életükben ez a pár jelentős pillanat. Az alkotás ezt a témát boncolgatja, már-már olyan részletességgel, hogy a néző egyenesen abban a teremben találja magát, ahol a cselekmény zajlik. Sok monológ hangzik el a filmben, számos karakter elfogult a korábbi tapasztalatai miatt, de a végeredményt… azt ítéld meg te magad.

Az operatőr lenyűgöző munkát végzett, ami legfőképp a képi beállításokból, a kamera mozdulatainak sebességéből áll, de mégis a rendezőé az érdem. Amit Sidney Lumet 1957-es filmtekercsén látunk nem a „mainstream” részét képezi, hanem egy sokkal magasabb művészeti színvonalat valósít meg, mindezt low-budget költségvetésből (egy aprócska terem, két darab összetolt asztal, az arra elhelyezett tárgyak, és 12 ember).  A film főszereplője Henry Fonda.

Írta: Szigeti Dávid