Szavannák, fekete nők...

Ohh, Afrika, régmúlt civilizációk otthona és felperzselt szívek kontinense. Corinne Hofmann írónő az 1980-as évekbe kalauzol bennünket, mikor is beleszeret egy Kenyai férfiba, kivel közös életet kezdett, feladva addig életét – Lketinga kedvéért elhagyta barátját, Svájcot és családját egyaránt. Az ő életútját meséli el a könyvtrilógia (Afrikai szeretők, Visszatérés Afrikába, Búcsú Afrikától) – igaz, a sorozat 4. részét, amit 2011ben adtak ki: Africa, my passion címmel, még várat magára, mert nem olvastam.

Aki azt várná, hogy a  főhősnő liánokon suhan majd végig szívszerelmével a naplementében, az melléfog. A trilógiát elsősorban azoknak ajánlom, akik érdeklődnek Afrika törzsi kultúrája iránt. Hofmann keserédes hangulatba varázsol minket, részletesen mesél az ottani „családja” szokásairól, problémáiról, a szexualitástól kezdve az étkezésig mindenről, amit át kellett élnie. Ráébreszt minket, milyen törékeny az általunk felépített kényelmes tudat, hogy szerelemmel minden legyőzhető.   

Hogy egy klasszikust közhelyet idézzek, a szerelem sajnos nem mindig elég, pláne két olyan világ között, melyeket évszázadok választanak el egymástól. Mielőtt az örök optimisták zsebében kinyílna szívecskékkel kirakott bicskájuk, ne feledjék, hogy ezeket a történeteket az élet írta. Még a mai, civilizáltnak nevezett népek között is hatalmas kulturális szakadékok vannak. Hofmann négy regényen keresztül taglalja érzéseit, mégsem kapunk választ arra, milyen megfontolásból vett lendületet élete 180 fokos fordulatához. Az olvasó egy idő után elkalandozik a realitás útjáról, és kezdheti magát egy ponyvában érezni, viszont felettem mindvégig ott lebegett a kérdés: de akkor miért mentél oda?

Mrs. Leparmorijo személyisége egyértelműen uralja a könyvek lapjait, mégis tökéletesen tudunk azonosulni a többi szereplővel. Mivel elsősorban az írónő szemszögéből látjuk a dolgokat,  férj érzelmeiről, gondolatairól,  elsősorban azok gesztusain keresztül látunk rá a nőhöz való viszonyukra. Ezért, valamint saját személyiségfejlődésének negédes kritikájáért abszolút piros pont jár.  Afrika "fehér királynője" könyvek végére naiv, kalandot kereső, unatkozó polgárból céltudatos, reálisan gondolkodó nővé érik – de a klasszikus értelemben vett „happy end”-et én még mindig várom.