Benedek Szabolccsal a Bon MilArt kávézóban találkoztam nem
messze a Mechwart ligettől. Egy kellemes cappuccino társaságában a
Vértrilógiáról és a jövőbeli terveiről beszélgettünk.
A kávézói hangulat és a mellé társuló csodálatos környezet
rögtön elvarázsolt és a társalgásunk már nem is igazán interjú volt, hanem
afféle kötetlen beszélgetés. Ennek a napnak az eredménye a lent látható
„interjú”, amihez kellemes olvasást kívánok, de a legjobban egy kávé mellett
ajánlom, mert úgy talán a helyembe tudjátok képzelni magatokat.
Milyen elképzelés alapján írtad meg a Vértrilógiát?
- A középiskolában, de még inkább általános iskolás koromban
olvastam a klasszikus vámpírregényeket, például Bram Stoker Drakuláját, vagy a
Carmillát Le Fanutól, de tulajdonképpen akkor, amikor a trilógia első könyvét
írtam, vagy közvetlenül ezt megelőzően nem vettem a kezembe ezzel foglakozó irodalmat,
szóval nem állíthatom, hogy tudatosan arra készültem volna, hogy
vámpírtrilógiát írjak. Eredetileg nem is ilyen könyvet szerettem volna írni, de
aztán mégis ebbe az irányba indultam el. Túlzottan nem is éreztem magam naprakésznek
a témában, mármint a vámpírkultuszban, bár a szakirodalmat, úgy értem, az irodalom- és kultúrtörténeti munkákat
tanulmányoztam. A hangsúly nem a vámpírokon volt számomra, hanem annak a kornak
az ábrázolásán, amelyben a trilógia játszódik. Persze miután kijött az első kötet
(A vérgróf, Libri, 2012), az újságírók megkérdezték, hogy ugye a mostani divatos
vámpírregények inspiráltak, amire azt válaszoltam, hogy nem, de azért elkezdtem
utánajárni bizonyos dolgoknak.
Milyen könyveket
kezdtél el ekkor olvasni?
- A gyakran emlegetett Alkonyat-sorozatot nem olvastam, de a
filmeket láttam, bár nem vagyok biztos benne, hogy mindegyiket. Aztán ott van
John Ajvide Lindquist Hívj be! című regénye (ebből is készült film, Engedj be!
címmel), amely kifejezetten tetszett, azért, mert olyan, mint például a
skandináv krimik, amelyekben a vérfürdő csupán ürügy egyfajta társadalom- és
emberkritikára. Na és újraolvastam persze a Drakulát is, immáron nem a csonka,
hanem a teljes magyar szöveget. Igazság szerint számomra a vámpírirodalom a
klasszikus vámpírregényeket jelentette és tulajdonképpen jelenti most is.
Leginkább azért, mert ezeket ismerem a legjobban.
Ha már Bram Stoker és
Drakula. Merítettél az író munkájából?
- Nem annyira, mint amennyire látszik… Úgy értem, a Drakula
a modern vámpírirodalom alfája és omegája, minden vámpírregényszerző Bram
Stoker köpönyegéből bújt elő. Stoker ötvözte a folklorisztikus és az elsőként Polidori által megrajzolt urbánus vámpírt,
ráadásul mindehhez hozzátette a Vlad Tepes-mitológiát, amire én is nagyban
építkeztem. Szóval ilyen szempontból nézve én se kerülhettem meg Stokert.
Ugyanakkor meglehetősen öntörvényű ember vagyok (egy pszichológiai teszt nemrég
azt hozta ki, hogy halmozottan individualista), így a Drakula sem játszott
komolyabb szerepet a Vértrilógia születésében annál, mint amennyi egy ilyen téma
esetében elengedhetetlen. Hogy ez sok-e, vagy kevés, azt nem tisztem megítélni.
Voltak, akik megjegyezték, hogy a hangulat például hasonló. Lehet. De ez nem a
regény, hanem a korszak hangulata. Ismétlem: engem alapvetően a korszak
érdekelt, annak is a magyar vetülete, a Monarchia, a boldog békeidők világa, az
épülő Budapest, a kávéházak, az irodalmi közeg, a bordélyok, és ahogy ez az
egész végül a világháborúba torkollott, majd pillanatok alatt összeomlott. Ebbe
helyeztem bele némiképp számomra is váratlanul egy vámpírhistóriát, olyannyira,
hogy végül valóban ez lett a cselekménysorozat középpontja, és erre épültek a
trilógia második és harmadik kötetei.
Történelmi regényeket
is írtál korábban. Szeretsz ezzel a témával foglakozni?
- Nem tudnám pontosan értelmezni azt, hogy történelmi
regény. Nem vagyok teljesen biztos, hogy létezik ilyen kategória, mert akkor
megkérdezhetnénk, hogy na és akkor Lawrence Norfolk vagy Umberto Eco is
történelmi regényeket ír? A regény az időből vág ki egy, általában nagyobb
szeletet, és az, hogy az a szelet éppen hol van a történelmi síkon, nem
releváns a regény minősítése tekintetében. Jó regények és rossz regények
vannak, amelyek különböző történelmi időket dolgoznak fel. Amúgy igen, szeretem
és érdekel a történelem. Nyilván ez visszaköszön az írásaimban is. Egyébként
hallottam és olvastam olyan meglátásokat is, hogy voltaképpen a Vértrilógia is
történelmiregény-folyam. Ezt megint csak nem az én dolgom megítélni, úgyhogy az
mindössze egy vélemény a részemről, hogy azzal a fogalommal, hogy történelmi
regény, én rendre óvatosan bánok. Itt az a kérdés is beúszhat, hogy honnantól
akarunk valamit történelmi regénynek nevezni. Amelyik a török időkben vagy a
lovagkorban játszódik, azt egyöntetűen annak tartja a közvélekedés, de például
amelyik az előző századelőt, vagy még továbbmenve az 1950-es éveket veszi
górcső alá, azt miért nem szokás automatikusan történelmi regénynek nevezni?
Szóval, szerintem nem olyan egyértelmű ez a kategorizálás, ezért is kerülöm a
részemről.
A Vértrilógiát és a
korábbi történelmi megközelítésű írásaid mellett jelentettél meg a Beatlesszel kapcsolatos
könyvet is. Bele tudtad valamiképpen helyezni magad abba a korba? Van más
időtálló zenekar a favoritjaid között?
- Részben közvetlen forrásokra és dokumentumokra
támaszkodtam, részben mások munkáira, na meg bizonyos tekintetben személyes
benyomásokra is, elvégre az általad emlegetett könyv (Beatles-apokrif, Scolar,
2012) a Beatles-tagok feloszlás utáni történetét beszéli el, és az 1970 utáni
időszakról már vannak saját élményeim és benyomásaim is. A Beatles nálam a
szakrális szférában van, ez az én őrületem, mániám. Kikapcsolódásképpen voltam
például Rolling Stones-koncerteken, de hát az csak afféle fejbólogatás ahhoz
képest, mint amikor - mint legutóbb június végén - a saját két szememmel látom
Paul McCartneyt. Az az érzés semmihez sem hasonlítható.
A jövőt illetően mik
a terveid? A trilógia után abbahagyod a „vámpírmozgalmat”?
- Az a tervem, hogy most egy darabig nem foglalkozom vele.
Mondanám, hogy soha, de ugyebár az életben csak az biztos, hogy egyszer vége
lesz, szóval nem mernék kategorikusan semmit kijelenteni, mindenesetre mostanában
nem tervezek újabb vámpírregényt. Hamarosan megjelenik viszont a Librinél egy
új regényem, amely az 1954-es elvesztett futball-világbajnoki döntő utáni,
akkor elhallgatott és ma se nagyon ismert zavargásokról szól.
Ezt most egy
pillanatra megragadnám, és megkérdezem: Mi a véleményed a magyar fociról?
- Szerintem olyan, hogy magyar foci, így, kimondva nem
létezik. Van egy hasonló játék minálunk, ami nyomaiban emlékeztet a futballra,
és bizonyos szemszögből nézve még szórakoztató is, olyannyira, hogy el is járok
válogatott vagy bajnoki meccsekre. Persze ez most nagyon sarkított kijelentés,
ugyanakkor én a bajnoki mérkőzések színvonalát nézve nyomát se látom a hosszú
évek óta beharangozott fejlődésnek. Huszonöt éve egy helyben toporgunk. Arról
szerintem fölösleges álmodozni, hogy a magyar futball egyszer megint olyan
lesz, mint régen, az a hajó már elúszott, ahhoz nagyon sok mindennek kellene
teljesülnie, amiknek esélyük sincs, hogy teljesüljenek, arra lehetne pedálozni,
hogy majd összejön időnként egy-egy generáció, amely kijut mondjuk egy
világbajnokságra. De, ismétlem, és mert van egy három évtizedes meccsjáró
rutinom, elég nagy magabiztossággal merem állítani, hogy ennek most se látom előjelét.
Két hete az olasz tengerparton ülve néztem, ahogy az ottani kissrácok fociznak
a homokban, és az jutott eszembe, hogy amikor én voltam gyerek, bármikor
lemehettünk a lakótelepi játszóterepre labdával döngetni a drótkerítést. Nem
volt EU-konform, mert az egész beton volt meg acél, de rugdostuk a labdát. Ma
már nem látok ilyesmit. Lehet mindig az aktuálisan mai nemzedéket szidni, hogy
bezzeg a mi időnkben, mert hogy csak a számítógép meg a tévé, na de a mai
kölyköknek nincs is lehetőségük erre a délutáni focizgatásra, mert egyszerűen nincs
ilyen terep. Ugyanakkor azt is szeretném hangsúlyozni, hogy nem vagyok az a
klasszikus fociőrült. VB-t például azóta nem nézek, amióta a magyarok nincsenek
kint, de nem érdekel az EB és a BL se. Voltaképpen a futball története érdekel,
amiben van történelem meg egy kis retrofíling is. Az 1988-as bajnok Budapesti
Honvéd összeállítását bármikor elmondom Neked a cserékkel együtt, de a mostani
kezdőcsapatot nehezen tudnám összeszedni, pedig két napja voltam Honvéd-meccsen.
Sokrétűség jellemzi a
munkádat, sok dologra kitértünk volt itt szó vámpírokról, történelemről és
fociról is. Mégsem beszéltél még arról, hogy van-e olyan ember, akire felnézel
és tanított téged. Van ilyen személy?
- Említettem, hogy öntörvényű vagyok, nincs mesterem vagy
példaképem. Nyilván vannak, akik hatottak rám, és vannak, akiket másoknál
jobban szeretek olvasni, de amikor írok, nem érzem, hogy ez meg az vezetné a
kezem. Nem is akarom, hogy vezesse. A saját könyveimet akarom írni, nem
másokét.
Köszönöm a kellemes
beszélgetést, öröm volt veled dolgozni
- Én köszönöm a lehetőséget.
Fotó: Gízá Efhadez
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése