Bíró Szabolcs – Kis történelemi kalauz

„Muszáj írnom, történeteket mesélnem, különben megőrülök.”

Bíró Szabolcs neve a kortárs írók között büszkén képviselteti magát. Egy fiatal tehetség, aki már tizenhat éves korában elkezdte aktív írói pályafutását. Mindamellett, hogy publikál, egy zenekarban is énekel. Olvashattunk tőle nagyszerű történelmi alapokat megmozgató köteteket és krimiket egyaránt. Az Ulpius-ház Könyvkiadó harmadízben jelentette meg a Sub Rosa című regényét, továbbá ő a szerzője a Non nobis, Domine c. kétrészes történelmi kötetnek, mely betekintést enged a középkor egy vérzivataros korszakába, az Árpád-ház kihalását követő évtizedbe. Írásai olvastatják magukat, sőt mi több, belehelyezik az olvasót környezetükbe. A fiatal szerző Umberto Eco nyomdokaiba lépett, és remélem, továbbra is merít szellemének esszenciájából. Bíró Szabolccsal beszélgetek.
   
- Amikor elkezdted az aktív írói pályádat, Francis W. Scott néven mutatkoztál be. Mit adott neked ez az álnév, amit a valódi nem tudott?

- Tulajdonképpen semmit. A tanulópénzt mindenkinek meg kell fizetni, és azt szoktam mondani, hogy Francis W. Scott, Bíró Szabolcs tanulópénzen vett álarca volt. Amikor tizenévesen írni kezdtem, még tartotta magát a magyar szerzők körében az a jó hét-nyolc évtizedes tévképzet, hogy magyar névvel nem lehet szórakoztató irodalmat eladni, így hát én is automatikusan angol álnéven kezdtem publikálni. Akkoriban ez a korszak már a végét járta, és egyre több kiadó ragaszkodott ahhoz, hogy magyar szerző a saját nevén (vagy magyar csengésű álnéven) publikáljon. Íróbarátaim közül elsőként léptem meg az „álnévgyilkosságot”, és azóta többen is követtek ebben, Természetesen itt nem valamiféle álnév-ellenességről van szó, hiszen a pszeudonim egyfajta játék is lehet az olvasóval, vagy védjegy az egyes regényeknek. A lényeg sokkal inkább az, hogy romboljuk le végre az ósdi tévhiteket, és magyar szerzőként magyar közönségnek ne angol néven mutatkozzunk be, ne akarjunk senkit becsapni. Például a Bán Mór, a Muhary Zalán, a Göre Gábor vagy a Szív Ernő is mind álnevek, de ezek kifejezetten pozitív példaként hozhatók fel, hiszen senkivel sem akarják elhitetni, hogy amit írtak, az egy tengerentúlról jött Bestseller. Francis W. Scottra visszatérve, talán annyiban hasznos volt ez az álnév, hogy a segítségével, így utólag élesen elkülöníthetők egymástól a korai zsengéim és a komolyabban vehető könyveim.

- Milyen közel áll hozzád a krimi, mint műfaj? Miért pont ezzel a tematikával „indítottad útjára a hajót”?

- Serdülő koromban gyakorlatilag krimin éltem, rengeteget olvastam ebből a műfajból. Leslie L. Lawrence életművének java részét kiolvastam gimnazistaként, aztán az Agave Könyveknek köszönhetően sorban ismerkedtem meg olyan nevekkel, mint Lawrence Block, Dennis Lehane, Caleb Carr vagy Kondor Vilmos. Életem egy fontos szakaszában tehát zabáltam a krimit, így természetes volt, hogy ezzel a műfajjal kezdjem a pályámat. Ezt a korszakot azonban pár éve végképp kinőttem. A történelmi regényeket ma már olvasóként is jobban szeretem, íróként pedig úgy érzem, ezerszer, sőt milliószor jobban megállom a helyem ebben a műfajban. Míg krimiíróként szinte csak a sötétben tapogatóztam és sablonokat ismételtem, addig történelmiregény-íróként magabiztos alkotónak mondhatom magam, számos tervvel, önálló hanggal, saját megoldásokkal.

- Mikor döntötted el végleg, hogy Bíró Szabolcsként folytatod a munkásságodat?

- 2009-ben, jó pár hónapos gondolkodás, szellemi vajúdást követően. Először Umberto Eco regénye, A rózsa neve volt rám olyan hatással, hogy teljesen megváltoztatta mind az olvasáshoz, mind az íráshoz való hozzáállásomat. Új terveim születtek, melyekhez nem passzolt már az angol álnév, eleve nem amerikai mintájú könyvekben gondolkodtam  tovább. Szintén abban az évban szerettem bele egy lányba, aki ma már a feleségem, és születendő gyermekem anyja. Ági a múzsám lett, a szó többszörös és legszorosabb értelmében egyaránt, és Umberto Econ kívül ez a klasszikus műveltségű, intelligens múzsa segített megtalálnom az új alkotói ösvényt. 2010 első napjától kizárólag polgári nevemen, Bíró Szabolcsként publikálok.

- Ha szembe állítanánk a tinédzsert a mostani éneddel, észrevennél valami változást? Kiforrottabb lettél, mint amilyen voltál?

- Ne vicceljünk már, a különbség ég és föld, de szerintem erre a legtöbb ember ezt válaszolná. A tizenhat éves fiú még az útját keresi, a hangját, szárnyát próbálgatja, és nem úgy gondolkodik mint egy felnőtt. Nincsenek meg azok a bizonyos tapasztalatai, élményei, milliószor naivabban áll még a világhoz. Ha lenne egy időgépem, valószínűleg vissza is mennék a tizenhat éves énemhez, hogy úgy istenesen megrázzam, és adjak neki néhány jó tanácsot. Habár a tizenhat éves énem egész biztosan nem fogadná meg ezeket a tanácsokat, mert szeretne mindent a saját bőrén megtapasztalni.

- Előfordult, hogy elhagyott téged az ihlet?

- Amikor az ember már hivatásszerűen ír, néha rettentő nehéz elkezdeni a napi penzumot. Aztán az első két bekezdés után már észre sem veszem az idő múlását, hiszen ott vagyok Anjou Károly udvarában vagy a vikingek porig égett falujában. Szerintem egyébként egy regényírónak akkor van szüksége igazán ihletre, amikor az adott regényét, annak cselekményét és szereplőit kitalálja, és nagy vonalakban lejegyzeteli. Aláírom, ahhoz valóban kell az ihlet, az isteni szikra, hogy a semmiből életet, állandó mozgást teremtsünk. A többi viszont már csak tehetség, tudás és munka kérdése. Amikor négy évig dolgozol ugyanazon a regényen, már rég nem az ihlet hajt előre, ahhoz már fenék kell.

- Amikor megírtad a Sub Rosát, Umberto Eco szellemi hagyatékát vetted alapul. Milyen mértékben befolyásolta ez a munkádat?

- Nem nagyon kötötte meg a kezem, hiszen a Sub Rosa egy habkönnyű, ponyvaregényes válasz a mester munkásságára. Utalások, áthallások szintjén reflektál két könyvére, A rózsa nevére és A Foucault-ingára, hangvételében nem igazán.

- A Non nobis, Domine is emleget egy Umberto nevű vándort. Ez a karakter is ebből a hagyatékból származik?

- A Non nobis, Domine Umbertója maga Umberto Eco. Az igazi professzor Bolognában tanít szemiotikát, a regény vándor énekesét pedig Bolognai Umbertónak hívják. Bölcs, barátságos, kedves figura, aki hatalmas tudással, sok információval rendelkezik, és szeret történeteket mesélni. Az ötödik parancsolat c. kisregényemben szintén szerepel egy Umberto de Bologna nevű szerzetes, ő szintén Umberto Eco lenne.

- Mivel folytatnád írói pályádat?

- Most egy jó ideig egész biztosan kizárólag történelmi regényeket fogok írni. Valamikor a távoli jövőben tervezek egyetlen sci-fit is, és lehet, hogy más műfajok felé is elkalandozom majd, de aktuális terveim szerint tíz-tizenöt évre akad munkám. Várható a legalább hatkötetes Anjouk-sorozat (a Non nobis, Domine közvetett folytatása, és a XIV. századi magyar történelem krónikája), a négykötetes Bátorok (a Non nobis, Domine előzménye a Bátor családról, végig a XIII. századon), egy különleges szerkezetű regény Kun László királyról, illetve Bulcsú horkáról és Lehel vezérről is szeretnék írni egy trilógiát. És ez még mind csak egy része a jelenlegi terveimnek.

- Várható a közeljövőben valami újdonság? Érdemes valamiért izgulni?

- Természetesen készül a következő könyv. A Ragnarök c. viking sagát írom, mely félig-meddig történelmi regényként is felfogható, bár elsősorban inkább régészeti szempontból hiteles. A kerettörténet szerint egy XI. századi viking apa meséli a fiának, hogy mi történt egy maréknyi varég harcossal a IX. század legelején. A regény kezdetén egy sárkány porig égeti Eldhärdet, egy kis varég települést, és a falu huszonkét túlélője egy titokzatos berserkerrel kiegészülve a sárkány nyomába ered. A kaland során a sárkány fel sem bukkan többet (csak a regény végén), ellenben az olvasó megismerheti a 800-as évek viking történelmét, a skandináv mitológiát, hiteles képet kaphat a korabeli fegyverekről, ruhákról, hajókról és településekről, illetve néhány hiedelemről. Hőseink Skandináviából Dániába, onnan Angliába, majd Izlandra hajóznak, tehát egy rendkívül mozgalmas, elejétől a végéig pörgős regény várható. A Ragnarök terveim szerint jövő tavaszra jelenik meg, aztán vissza is térek a Non nobis, Domine világába, és hosszú évekig az Anjouk c. sorozatom egyes köteteit írom majd. Érdekes módon már nem is munkaként gondolok a XIV. században játszódó regényeim megírására: ha szóba kerül az Anjouk, rögtön az jut eszembe, hogy milyen jó lesz visszatérni az ott hagyott barátaimhoz, ismerőseimhez. Nekem az már szinte egy létező világ, ahova kedvem és lehetőségem szerint visszatérek. A második otthonom, a második családommal, és persze egy másik valóság problémáival, amiket gyakran tűzzel és vassal kell megoldani. Igazi függővé tett a középkor, amit most már nem csak a regényeimben, de a mindennapi életem során is igyekszem feleleveníteni.